A harmadik fejezet....

’Basszus, most mit csináljak?’ Ez a kérdés mászkált össze-vissza a fejemben. Amióta eljöttem a színét sem láttam annak a Fekete Mumusnak…

Mostanáig.

Éspedig biztosan tudom, hogy ő az, megismerem a szemét. Bármikor felismerem. Nem volt jó érzés farkasszemet nézni vele. Azok a szemek nagyon sötétek!

Csak nekem lehet ilyen pechem. Elvesztettem a barátnőmet, és az a pasas engem figyelt. Lehet, hogy észrevette, hogy nem vagyok igazán idevalósi. Biztosan kiszemelt magának. Remélem nem, nincs kedvem meghalni. Bár, ha gyűjtök egy kis erőt, akár megfordítható a dolog, és én nyírom ki. Majd meglátom. Talán vissza kellene mennem Iwett-hez Álomvilágba, ott legalább kibontakozhatok. Repülhetek és hajkurászhatom a „gonoszt”. Persze a magam módján: üldözöm őket, majd elkapom, leülök és ’beszélgetek’ velük. Bemutatom őket a Templomban, és kész. Most mindössze csak annyit kell tennem, hogy eljutok a Kapuig.

Na, igen! Az hol is van?

A suli hátsó bejáratánál. Raul, a farkas őrzi a kaput éjjelente az idegenek elől. Akkor sok a betolakodó. Sokakat érdekel, hogy minek van ott egy “furcsa szerzet”. A péntek- és szombat estéket nehezen viseli szegény jószág, de már megszokta. Elméletileg. Igazából senki sem kelhet át a Kapun, aki nem ismeri a titkot. De az más! Én ismerem. És nem szeretném, ha tudná akárki is, hogy ott vagyok. Aztán meg amúgy sem jutnék át észrevétlenül. Úgyis megérezne, ha láthatatlan lennék (igen, ez is menne, csak nagyon legyengülnék. És ezt nem engedhetem meg magamnak, legfőképp ebben az időszakban nem. Vadászidény van. A vadászok ott vannak mindenhol. Engem is üldöz egy.)

A visszajutáshoz meg kell várnom a holnapot. Addig is hova menjek? Mi a szart csináljak? Messze van még a reggel. Menjek a főtérre, üljek egy padon ölbe tett kézzel, és várjam, hogy valami rossz történjen? Azt már NEM! Muszáj elbújnom. Valahová. De hova? Hol kerítek én szállást? Kéne egy hely valahol. Valahol Annette közelében.

Például a régi házunk, az ott van a szomszédjában. Azóta nem laktak ott. Ráadásul most, öt év után egy irtó helyes pasi vette meg a házat. Ho-hó! Ez nagyon jó ötlet. Pár perc sétára volt, nem messze a belvárostól, de a Zagyva túloldalán. A hídon átérve néhány pillanat alatt arrafelé lehetek.

***

Megérkeztem. A kerítésen is átmásztam (megjegyzem nem volt nehéz; a kerítés szimpla drótkerítés volt. Simán átjutottam). A háznak olyan napraforgó-sárga színű falai vannak, és óriási ablakai, amin tökéletesen át lehet látni a szomszédba. Ezeket az ablakokat kémkedésre találták ki. Még szerencse, hogy az új lakók, akik utánunk laktak, és az, aki most lakik itt, nem cseréltette le a zárat. Így tehát könnyen bejutottam, megvannak a kulcsaim. Megtartottam őket. Tudtam, hogy bűncselekmény, de gondoltam, egyszer még jók lesznek valamire. A sejtésem beigazolódott. Használnom kellett azokat.

A ház emeletes. A földszinten található a konyha, a nappali, a vendégszoba és a gardrób. Az emeleten két hálószoba, egy zuhanyzó és egy fürdő van. Padlás nincs, mert még anno lebontottuk. Túl sok volt már. Ahogy belépünk az ajtón, jobbra van a konyha, balra az összes többi. Vagyis nem egészen, mert a vendégszoba az a bejárattal szemben helyezkedik el a konyha és a nappali között. Nagyjából. Röviden ennyit mondanék el a házról, a többi nem annyira fontos, szinte elenyésző. Bemutathatnék mindent, csak telne az idő, egyébként meg fölöslegesen.

Ha már itt vagyok, kéne csinálni valamit! – gondoltam. – Akármit. Például leskelődhetnék Aaron után. [Ő az a dögös srác, aki itt, a volt házunkban lakik. Nem tudom, hogy hány éves, de két-három évvel biztosan idősebb nálam. Kigyúrt teste van. Kockahas, széles váll, erős hát. Nem olyan tömegpasi, inkább egyéniség, aki szimplán csak nagyon (de nagyon) jól néz ki. Állítom, kondizni jár. Vagy karatézni. Vagy valahova, lényeg, hogy JÓL néz ki. Ezen kívül fajin suliba jár (elméletileg valahol Pesten, talán orvosira?). Ja és persze az övé az egész ház.] Vagy ledőlhetnék a vendégszobában reggelig egy kis ingyen vacsi után, természetesen.

Én végül a konyha felé indultam el, mert a konyhaablakkal szemben van Annette szobája. Éhes is voltam, meg mozizni is akartam. Kitaláltam, hogy kémkedni fogok utána. Ideális hely hozzá. Legalábbis csak lenne, ha nem húzta volna be a függönyét. Sebaj! Csinálok mást. Van annyi lehetőség.

Körülnéztem a konyhában. A polcok üresek, akárcsak a hűtő. Minden patyolat tiszta. A tányérok, a poharak és az edények a helyükön, mintha sosem lettek volna használva. A szobában nincs asztal, se székek. Mintha lakni se lakna itt senki. Vagy csak a halál. Elővettem hát egy poharat (az tuti fix, hogy én avatom fel), töltöttem magamnak vizet a csapból. Csodálkoztam, hogy legalább az van. Kortyoltam egyet, majd letettem pultra. Aztán észrevettem egy telefont az ablak párkányon. Ami addig nem volt ott. Esetleg én nem vettem csupán észre. Nem tudom, mindenesetre a látványa megbabonázott. Csak álltam ott, és bámultam a készüléket. Hipnózisba kerültem. Dunsztom sincs, hogy miért. Ekkor ez ugrott be:

És szemünk gyakran hiába néz szét, zárva minden, minden oldalon,

Hát mámorba fojtjuk életünk java részét, nincs vihar, sem nyugalom.

Ami tegnap vonzott, ma taszít már, émelyed hogy örökös legyen,

S téged a világ még vágyra szít, bár, megcsalt szüntelen.

S hogy jól ment a sorod, ha rosszul, állt közönnyel, indulatlan;

Lásd, a szellem itt magába fordul, és szívünk oda – zárva van.

Órán tanultuk. Fogalmam sincs, hogy miért épp most jutott eszembe. Mostanság már semmi sem tudok, annyi minden történik velem. Mindig minden összefügg mindennel. Gondolkoztam, mert mozdulni nem tudtam, mint akinek a halál előtti percben lepereg az élete, nekem a jövőm pergett le, annyi különbséggel, hogy nem fogok meghalni. Vagyis még egy darabig nem. Pedig úgy éreztem, hogy közel jártam hozzá. Remélem tényleg nem, mert épp lépteket hallottam az imént. Rögtön felébredtem. Úristen! Most mit csináljak? Kérdeztem magamtól. Mondjuk, tehetnék úgy, mintha rossz házba nyitottam volna be, de akár el is bújhatnék. Mit csináljak, mit csináljak? De már késő. Hirtelen ott állt előttem szelíd babaarccal. Nem a Halál képe. A sötétkék szeme csak úgy ragyogott.

- Szia! Ki vagy? –kérdezte.

- Lhetta – a zavartól nem igazán tudtam beszélni, mindössze csak dadogni. De megpróbáltam erőt venni magamon, és… - Te ugye Aaron vagy? – tudom, tudom, röhejes kérdés volt! Más nem jutott az eszembe. Az ujjaimat a hátam mögött keresztbe tettem, és magamban imádkoztam, hogy 1) ő legyen az, 2) ne nevessen.

- Igen – mosolygott. Legalább nem nevetett ki. – Hogy kerülsz te ide? Nem hiszem, hogy meghívtalak volna, főleg nem egy kis esti szórakozásra – no persze! Tipikus! Minek gondol ez engem? Prostinak? Talán várt valakit. De hogy a csudába lehet ilyen nyugodt, amikor tulajdonképpen betörtem hozzá?

- Nem, nem hívtál meg, és nem is szórakoztatás céljából vagyok itt. Én… én csak… volt kulcsom és… öhm… és gondoltam… - na, tessék! Már megint dadogok, pedig erőt vettem már magamon egyszer. Megakadtam. Ez nem jó! Nem tudtam neki mit mondani. Mert hát mégsem mondhatom el az igazságot egy vadidegen embernek! Basszus! Gondoltam, amikor észrevettem, hogy egy szál alsógatyában van. Totál elvörösödtem, de nem tudtam nem odanézni. – Ó – szégyenemben a szám elé tettem a kezem. Biztos mindenem olyan volt, mint a cékla.

- Mondd csak nyugodtan, nem harapok! – mosolygott. Már megint! Olyan aranyos, amikor egy kicsit felhúzza a szája egyik szélét. A huncut mosolyokra nagyon kapós vagyok. Imádom. Olyan, mintha egy pillanatra elvarázsolna egyetlen szájrándítással. Mint a telefon az előbb.

- Öhm… - a zavarom egyre csak fokozódott – okééé! – végül csak összeszedtem magam, és mesélni kezdtem. – Összevesztem a barátnőmmel, és éppenséggel utána kémkedtem volna, ha nem zavarsz meg.

- És miért ellenőrizted volna? – a mosoly még ott ül az arcán. Szinte szédítő.

- Nem akartam, hogy balhézzon; nehogy olyat csináljon, amit öhm… - nem találtam a jó szót.

- Megbánhat?

- Igen, pontosan! – ez a két szó eléggé elbátorította. Úgy vigyorgott, mint a vadalma.

- Ééés… Ki az a rejtélyes barátnő, ha szabad tudnom? – a szemöldökét kérdőn felhúzta. Ez is olyan aranyos…

- A szomszédod – nem akartam neki elárulni, még valamibe belekeveredek. Ha rajtam múlik, tuti! Szóval biztos, ami biztos. És ha én belekeveredek valamibe, rántom őt is…Személyi jogok…

- Valahogy éreztem, hogy nem Kukutyinban valaki – poénkodott. – Nem vagyok itt még jártas, nemrég költöztem csak ide – aha! hát ezért üres vagy tiszta minden. – A szomszédokat sem ismerem. Szinte senkit. Téged leszámítva.

Elmosolyodott. A mosolyával akár ölni is tudna. Ha így kéri, akkor muszáj megmondani neki. Mást nem tehetek.

- Lenár Annette.

- Ő a szomszédban lakik? Nem is tudtam… - amikor ezt mondta a szeme ragyogott mintha… mintha akarna tőle valamit. De ugyebár az ember sosem tudhatja biztosan.

- Igen. Ott lakik. A nővérem.

- Nem is hasonlítotok egymásra.

- Ezt, ezt te honnan tudod? – a szemeim elkerekedtek. Fogalmam sem volt, hogy mit fog válaszolni. Féltem a visszavágásától. Annette sok mindenkinek tetszik, azonban ne egy 19 éves kezdjen ki vele.

- A minap találkoztam vele a suliban, benn jártam ügyeket intézni, ő segített nekem és beszélgettem is vele egy kicsit. Mit ne mondjak, elég élénk a beszélőkéje. És szerintem zavarban is volt. Ő mindig ilyen? – a gondolataim csak úgy cikáztak össze-vissza. Teljes káosz volt a fejemben.

- Nem, általában nem ilyen. Inkább szeszélyes szokott lenni. Szóval figyelmeztetlek, vigyázz vele! Ja, és még valami; ha akarsz tőle valamit, csak óvatosan, mert ha megrontod, én nem is tudom, mit csinálok veled. Csak 15 éves – az egészet szinte egy szuszra mondtam és most nem kapok levegőt.

- Hű, aszta! – azt hiszem, nem esett le neki, hogy ha valami baja esik a legjobb barátnőmnek a kisujjánál fogva akasztom fel a Tisza-hídra. De tulajdonképpen bármilyen híd megteszi. – Ti biztosan nagyon jó barátnők vagytok, ha így vigyázol rá – újabban a földet bámultam, nem mertem ránézni. – Nem ezért vesztetek össze?

Ez a másik, amivel megőrjít. A hülye kérdéseivel, meg a kíváncsiságával. Inkább tűntem volna el az elején. De nem! Nekem maradnom kellett! Beszélgetnem kellett vele! Persze most meg nem tudok elszabadulni. Gondolkoztam volna akkor, mielőtt kinyitottam az ajtót.

- Hát, hm… Ez nem igazán… Bocs, de ez nem tartozik rád! Nem a te dolgod - kezdett aggasztani. Egyre furcsább, és furcsább lett a viselkedése. Dühös lett, vagy talán még kíváncsibb? Nem tudom. Lényeg, hogy nem tetszik ez nekem!

- Álomvilág miatt volt a balhé?

- Igen is, meg nem is – automatikusan válaszoltam, csak azután gondolkodtam. Fordítva lett volna ésszerű. – Hékás! Honnan tudsz te erről?

A válaszán meghökkentem. Egy kulcsot lengetett meg. Ami hasonlított az enyémre, csak valahogy mégsem. Más volt. Kerekebb, és láthatóan nehezebb. Másféle kő volt benne, mint az enyémben. Vagy ha nem is, akkor csak a színében különbözött. Csont kerete annak is volt olyan szúrós véggel. Ilyen csak a befolyásosoknak van. Amikor megláttam, az állam a padlót verdeste.

- Azt meg hol szerezted? – tudakoltam. A hangomban érezni lehetett a meglepettséget, a döbbentséget. Már semmit sem értettem.
- A nagybátyám hagyta rám, amikor meghalt. Biztosan ismered a Nagy Vadász legendáját – bólintottam. Hát persze, hogy ismertem! Mindenki tisztában van vele. – Nem írt hozzá használati utasítást, így sokáig nem is tudtam, hogy mi a fene ez. Majd egyszer csak láttam, hogy mintha neked is valami hasonló lenne, és azt is, hogy használod, hogy átkelsz vele a Kapun. Mert figyeltelek ám! Tetszettél! – hoppá! – A mentalitásod mindig is lenyűgözött. Követtelek. De nem voltam elég merész. És akkor ismertem meg Annette-t is. – ledermedtem. Hogy Annette-tel jár?! Ezt nekem miért nem említette senki? De durva! – De mindegy is. Aznap rájöttem. Tudtam, hogy nem véletlen. A nagybátyám mindig sokat titkolózott, még előttem is. Megvilágosodtam. Akkor már értettem azt a sok titkot – rövidke szünetet tartott. - Amikor először voltam odaát, izgatott voltam. Nem is baj, mert szörnyű meglepetés fogadott: A bácsikám „haverjai” már vártak rám – érdeklődve figyeltem. Úgy adta elő, hogy érdekelt a folytatás.

- És azután mi történt? – kérdeztem szomjasan.

- Azután… Hát, hogy is mondjam? – zavart volt, nem tudta, mit kéne tennie, vagy, hogy fogalmazzon, vagy nemtom, de nem akarta befejezni. Csakhogy mégis folytatta. - Elmagyaráztak nekem mindent. Elmondták Álomvilág keletkezését, történetét, azt, hogy a kulcsok hogyan vándorolnak emberről emberre, meg miegyebet még – az arcán megint megjelent egy kaján vigyor. Nem értettem, miért. – Nagyon tetszett az egész. Ha mégsem, akkor sem lett volna választásom, mondván a vérvonalat tovább kell vinni. Úgyhogy bólintottam – megállt, drámai szünetet tartva. – Majd következett ugye a beavatási szertartás. Azt ugye nem kell elmondanom?

- Nem. Nem kell. Ismerem.

- Szóval akkor tudod, azt is, hogy…

Közbevágtam: – Te mit választottál? – de elkéstem. Belenéztem a szemébe, és tudtam. Azt a szempárt soha nem felejtem el. – Vadász!