Esős idő volt. Már megint. Csak úgy ömlött. Anyámék természetesen veszekedtek. Mint mindig. Sosem hagyják abba. Folyton folyvást ez megy. Nincs nyugalmam!
Egyre jobban úgy érzem magam, mintha senki sem törődne velem. Nincs kihez forduljak. Iskolapszichológus? Na ne már! A szüleim? Vagy marakodnak, vagy a kocsmában ülnek egy-két korsó sör társaságában, szóval rájuk sem számíthatok. A tesóm pedig sosincs itthon, így ez sem okés.
A legjobb lesz, ha elmegyek itthonról. Itt nincs semmi, csak a suli van, meg a „munkahelyem”. És néha a bátyám. De csak nagyon néha.
Úgyhogy erősen gondolkodom azon, hogy összepakolok, és elszököm. Valószínűleg ez az egyetlen jó megoldás, szóval elővettem az utazótáskám. Nem kellett mélyre túrnom érte, mert már korábban is volt eszemben ez a dolog, csak sosem mertem megtenni. Most viszont összeszedtem magam, összeszedtem a ruháimat is és elkezdtem bepakolni őket a táskába. Nem sok van belőle, így könnyű dolgom volt.
A cuccaim nagy része már a zsákban volt. Csak a tisztálkodó szerek voltak hátra. Elindultam értük a fürdőbe, de anyám megállított:
- Elmegyek! – egyszerűen csak ennyit tudtam válaszolni. Nem azért, mert nem mondtam volna el nekik, hanem… Tulajdonképpen magam sem tudom, hogy merre megyek.
- Mégis hova, ha szabad tudnom? – hát, igen. Kérdés a fődíjért.
- El innen. Messzire! Jó messzire! – Azt hiszem, nem díjazta az ötletet. – Mindent átgondoltam. Elhagyom ezt az egész kócerájt. Elegem van ebből az egészből! Apával egyfolytában veszekedtek, és hagy tegyem hozzá, hogy nem mindig viselkedtek józanul! Engem észre sem vesztek, csak magatokkal foglalkoztok. Jobb lesz, ha elfogadom az amerikai állást. – Ja igen, Amerika! A múlt hónapban kaptam egy lehetőséget, hogy kint éljek. Akkor még nem válaszoltam rá semmit, de nem akartam elfogadni, mert úgy gondoltam, hogy itt a hazám, és hogy túl fiatal vagyok még egy új élethez. De milyen a mostani életem? Ennél minden csak jobb lehet! – Anya, figyelj! Én már nem bírom ezt. Nekem normális családra van szükségem, normális szülőkre. Ti ezt nem tudjátok megadni.
- Normális élet?! Mert ez nem az?
- Nem, kérlek nagyon nem.
- Velem te ne beszélj ilyen hangon! – kezdte egyre magasabbra emelni a hangját.
- Nyugi, nyugi, nyugi! Kérlek hallgass meg! – nyugtatgattam, ámde sikertelenül. – Ti nem tudjátok nekem megadni a nyugodt környezetet ahhoz, hogy bármit is kezdjek az életemmel. Hogy tanuljak, például. Folyton veszekedtek vagy épp a pia-szag áraszt el mindent. Meg nem tűnt még fel, hogy Márk sosincs itthon? Mindig valamelyik haverjánál vendégeskedik, mert már ő is fél hazajönni. Nekem pedig csak a főnök tud támaszt nyújtani.
- Így gondolod, hogy nem foglalkozunk eleget veled? – bólintottam. – Megváltozunk akkor, jó?
- Sajnos ti már nem tudtok megváltozni. – És tényleg nem. Többször is (amikor sikerült rendesen leülni és beszélgetni), többször is megfogadták, hogy változik majd a helyzet. Mégsem történt sose semmi.
- Akkor sem mehetsz el! Neked itt a helyed! Itt a családod. Nem mehetsz csak úgy el! Azonnal pakolj ki! – dehogy pakoltam! Folytattam tovább a csomagolást. Direkt nem néztem anyámra. – Laci, csinálj már valamit! – ez apámnak szólt. Ő az ajtóban állt, és engem nézett. Erősen gondolkodott valamin.
Háááát… Mit ne mondjak, voltam már jobb helyzetben is. Micsoda szörnyű élet! Igazán nincs mit tenni, mert már bepakoltam és útra készen álltam.
Felvettem a cipőmet, a kabátomat, és az ajtó felé vettem az irányt. Meglepődve tapasztaltam, hogy milyen könnyű a táskám. Ezúttal a részeg apám állított meg, és csak annyit mondott:
- Ha kiteszed a lábad azon a küszöbön… - itt megállt, de csak a dráma kedvéért. Az arca komoly volt, a szeme egy kissé beesett, támolygott is, de valahogy mégis látszott rajta, hogy töprengett. De valami egészen máshol, és ebből a helyzetből szabadulni akart. Ennyire egyszerű lenne ez a dolog? Annyira, hogy őt sem nagyon érdekelte. - … soha többé ne gyere vissza ebbe a házba!
- László! Mit művelsz?! – anya próbálta menteni a menthetőt, de ezen már nem segített semmi. – Nem tagadhatod ki őt! Ő a lányod!
- Ha úgy dönt, hogy csak így itt hagy bennünket, attól fogva nem a mi lányunk.
Ez fájt. Micsoda apa mondhat ilyet?! Mi értelme van a maradásnak, ha mindig ugyanaz történik? Isznak, veszekednek, rám se hederítnek. Vagy ha mégis, akkor meg csesztetnek. Ezért maradjak? Lehet, hogy Kint jobb életem lesz. Olyan családhoz kerülök, akik figyelnek rám, akikkel közölhetem a problémáimat.
Épp fordultam ki az ajtón, de anyám nem engedett:
- És a bátyád? Mi lesz vele? Rá nem gondolsz? Hogyha minket itt is hagysz… - egy könnycsepp gördült le az arcán, - … legalább tőle köszönj el! Mi megértjük az érzéseid, tudjuk, hogy nehéz. – tényleg? Akkor miért nem engednek el? – Ő a testvéred. Azt mondtad legutóbb, hogy őt mindennél jobban szereted. Őt is itt hagynád?
Tényleg! Rá nem is gondoltam. Mit fog szólni? … De akkor sem maradhatok. Ha eddig tudtuk e-mail-en tartani a kapcsolatot, ez ezután is menni fog. Nem azért jutottam el idáig, hogy most visszaforduljak, és úgy tegyek, mintha meg sem történt volna. Túl sok idő telt már el. Túl sok minden történt már.
Talán majd írok neki egy levelet! – gondoltam a bátyámra utalva.
- Dóra! Hagyd! Ha menni akar, menjen. Úgysem kényszerítheted.
- Nem kényszeríthetem?! Hisz’ ő a lányom! Én szültem! Én szenvedtem vele kilenc hónapot! ÉN neveltem! – nevelt? chö! – És még kiskorú. Mit csinálhat?
- Ő semmit, mert nem ért semmihez. Még lelépni sem tud rendesen. – Na tessék, az apai szeretet! És már megint veszekednek. Minő meglepetés!
- Anya, apa! Már döntöttem. Megyek, és kész! – ezzel búcsúztam tőlük. Kiléptem a kapun. És ezúttal apám kiabált utánam:
- Még meggondolhatod magad!
Visszapillantottam.
- Ezen nincs mit meggondolni. Döntöttem. Mindenkinek így lesz a legjobb. – épp láttam a lámpa fényében egy lecsorduló könnycseppet apám arcán. Hiába! Mégsem olyan kőszívű, mint amilyennek mutatkozik. Aztán észrevettem, hogy nekem is lecsordult egy csepp.
Fájt a búcsúzkodás, de mennem kellett. El kell érnem a célom! És célom, hogy megmentem a bajbajutottakat. Az olyan gyerekeket, mint amilyen én most vagyok. De előtte szeretnék lediplomázni.
Intettem és köszöntem; végleg. – Viszlát!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése