Az ötödik fejezet...

A hétvégéből hétfő sikeredett, de itt a korrigált, új fejezet. :D Kicsit talán érzelgős lett, de kellett egy ilyen is bele. :D Jó olvasást!

Annette ledermedt. Csak úgy állt ott, mintha tényleg egy szobor lenne. Nézett engem. Gondolom az arcomat fürkészte, esetleg az időt pörgette volna vissza, de nem tudom. Évek óta próbálom megfejteni; még nem sikerült. Bezzeg ő! Mindig tudja, mikor mit gondolok, mondok, vagy teszek. Nyilván csak most nem olvasott le semmit az arcomról.

- Bemehetek? – kérdeztem.

- Jaj, hát persze! – a csend megtört. Annette egy kicsit még meglepett volt. Nem tudta, mi is történik, pontosan úgy, ahogy én a szüleim halálakor. Tisztában van vele, de nem fogja fel az ember. – Anyáék természetesen még nincsenek itthon, vagy már épp elmentek? Fogalmam sincs, Iwett pedig nem tudom merre található; szóval nyugodtan beszélhetünk.

A barátnőm egy kicsit zavarodott volt. Valamin nagyon eltűnődött. Ez ugyan nem igazán zavart engem, az már talán, hogy nem még engedett be.

- Na, mi lesz? Most akkor beengedsz, vagy sem? Tőlem itt is jó! – óvatosan kitárta egy picit az ajtót, de még mindig nem eresztett be.

- Bízhatok benned? – kérdezte az ajtófélfának támaszkodva.

- Ahan – kinyitotta a bejárati ajtót, elállt az utamból. Amint átléptem a küszöböt, megcsapta az orromat a gonosz-szag. A bűz mindenhol ott volt. A házból áradt. Nem volt konkrét forrása, nem konkrét szagra kell gondolni, csak egy energiára, egy aromára. Éreztem, hogy gyengülök.

Hirtelen rájöttem, miért. Erőmező van a házon. Basszus! Hát ezért éreztem a bűzt, amióta bejöttem. Különösen érzékeny az orrom, főleg amióta vámpír vagyok. Azóta sokkal tisztább lett a szaglásom, és az összes érzékelési képességem. Össze kellett szednem magam ahhoz, hogy beszélgetni tudjak. Ez nem gonosz ház, azt tudom. Ez az én házam is, mert akármi is történik, én még mindig itt lakom (kivéve, ha épp nem az utcán kóborolok, vagy nem Álomvilágban vagyok). A mezőt csak Aaron küldhette rám; vagyis a házra.

- Mióta tudsz róla?

- Mármint miről? – még midig az előszobában álldogálunk. A szobája a földszinten van (az enyémmel ellentétben, ugyanis az enyém az emeleten lakozik), vagy esetleg a nappaliban is leülhetnénk. Csak néhány lépésre van a piros kanapénk, de mi úgy állunk az előtérben, mintha le lennénk cövekelve. – Arról, hogy benne vagy, vagy, hogy mióta van kulcsom? – tudtam, akármelyikre is kell most válaszolnom, a másikat még meg fogja kérdezni valamikor. Ismerem annyira, hogy ezt tudjam.

- Arról, hogy benne vagyok.

- Ahha! Hát… arról igazából mostanáig fogalmam sem volt. Nemrég jöttem rá egy vadász… Pontosabban A Vadász segítségével, aki történetesen a szomszédban lakik. Mondd, mért nem szóltál?

- Ki lakik a szomszédban?! - értetlenkedve nézett, mintha nem tudná. Lehet, hogy tényleg, és akkor én mondom el neki, de inkább tőlem tudja, mint baja legyen.

- A Vadász.

- Az nem lehet! Egyik szomszédunk egy öreg néni, a másik egy cuki-cuki srác – elpirult – szemben pedig nem lakik senki. Melyikük az?

- A cuki-cuki srác – mondtam kicsit ironikusan.

- Az nem lehet! Én felismerek egy vadászt, és ő nem olyan.

- Ő az, és kész! Ne háríts! Miért nem szóltál?

- Nem hittem, hogy fontos… hogy neked is tudnod kell róla.

- De hát barátnők, és nem mellesleg testvérek is vagyunk!

- Rendben… Ezt elismerem. De azt mondtad neked is van kulcsod. És ha már itt tartunk, veled mi van? Te is szólhattál volna. Megtetted?! Persze, hogy nem! Annyira már nem méltatsz! Éveken keresztül elhallgattad…

- Már bocs! De nem gondolod, hogy ez egy kicsit álszent dolog? Nekem legalább volt alapos okom arra, hogy eltitkoljam.

- Mi is pontosan?

- A szüleim halála!

- A szüleid! Ők nem is törődtek veled! Még szerencsés is vagy, hogy meghaltak!

- Hogy mondhatsz ilyet?! – kicsit dühös voltam…

- Mert nem igaz? Nem foglalkoztak veled. Mindig, amikor nálunk voltál, mindig, de mindig erről panaszkodtál. Anyuék meg megsajnáltak téged. Őrülhetnél, hogy a szüleid halála után, idejöhettél!

- De anyudék sem foglalkoznak velem. Sőt! Veletek sem - itt nekem volt igazam, de visszafogtam az indulataimat, amit az előbb Annette-re hárítottam, és nyugodt hangon folytattam. - De ez most nem lényeg! Anyáék fontosak voltak számomra. Szerettem őket, még pár hónap, és kistesóm született volna! Ezért is sokkoltak a történtek…

- Kistesó? – lepődött meg.

- Igen. Szóval sokkoltak a történtek, Iwett kulcsot adott, hogy megnyugtasson  egy kicsikét, de nem nyugodtam igazán le. Nem szóltam senkinek, mert még a végén idiótának néztek volna Álomvilág miatt. Aztán egy idő után beletörődtem ebbe a egész szarságba, és azért maradtam csöndben. De unatkoztam nélküled. Semmi sem volt a régi. Hiányoztál nekem. Hiányoztak a közös programok. Te pasikon lógtál és buliztál, rám nem volt időd.

- Ez nem igaz!!! Hogy mondhatsz ilyet?! Én kerestelek volna, de te nem akartál velem beszélni. Hiába a közös ház, hiába a közös szülők, a suli és a barátok; nem törődtél velem. Elhagytál.

- Ez nem miattad van, nem tudtam, mit csináljak. Én tényleg unatkoztam nélküled. Azután kitaláltam a megoldást. Mindjárt itt a 16. születésnapod és ajándékként ezt mutattam volna meg - elkezdtem kutakodni a zsebemben. Hetek óta itt hordom a kabátomban, itt biztos helye van.

- Na persze! Be is veszem!

- Nézd, itt a kulcs, amit adni akartam neked – elővettem és megmutattam neki. Nem olyan, mint az enyém, nem csontkeret tartja a követ, hanem három kiálló ágacska. Szerintem sokkal szebb, mint az enyém, érdekesebb. Mindenképpen extrémebb. Én pedig szeretem az extrém és vad dolgokat. Persze, az egyszerű is lehet szép, de hát… – Figyelj ide! Tudod, nagyon jól, hogy nem kenyerem a hazudozás…

- Ez igaz! Sosem tudtál igazán hazudni, se nekem, se másnak. Ha más nem, én mindig kiszúrtam.

- És nagyon sokszor le is buktattál… - itt mindkettőnkből kitört a nevetés. Nevettünk, talán úgy, mint régen. Ó, a régi szép idők! Nem tudom, mi jár Annette fejében, de azt hiszem, neki is valami hasonló, hogy ez most nem jó időzítés nosztalgiázni. Sőt! – Tényleg. Khm… Bocs, de eltértünk a tárgytól.

Sikerült elérnünk a nappalit, leültünk a kanapéra. A szoba ugyan olyan rendezetlen, mint mindig. Nem szoktunk vendégeket fogadni, és ez meg is látszik a nappalin, de mondhatnám az egész házat is. Nemigen vannak a tárgyak elhelyezve, inkább csak ‘letéve’ valahová. A szobából három ajtó vezet, egy oda, ahonnan jöttünk, vagyis az előtérbe, egy nyílik az étkezőbe, és egy pedig a teraszra. A falakat giccses festmények díszítik, és vitrines szekrény, valamint polcrendszerek vannak még a nappaliban. Egy üveg táblájú dohányzóasztal, és körülötte egyszerű bézs színű kanapé. Na, oda ültünk most le. Hátradőltem, kényelembe helyeztem magam, a lábamat feltettem az asztalra. Semmi baj, mosolygott.

- Örülni bármikor, bármiért lehet. Nevethetünk máskor is nyugodtan. Nincs semmiféle következménye, nem rombolunk, hanem barátságot építünk. – Ezek szerint lenyugodtunk mindketten. Most már tényleg beszélgethetünk. Akár komoly témákról is.

- Pontosan. Oké…

- Tulajdonképpen, mikor kaptad meg a kulcsot? És ami fontosabb, mégis miért? Tudtommal nem történt semmi trauma, tragédia, ami érintett volna. Vagy tévedek?

- Nem, nem tévedsz. Akármilyen röhejes, a kulcsomat az utcán találtam. Nagyon megtetszett. Először azt hittem, szimpla nyaklánc, és valaki biztosan elhagyta. Még kislány voltam, minden vacak, ami megtetszett, azt felvettem. És ezzel is így történt. Felvettem, hazahoztam és megtisztítottam. – Bólintottam, utalván arra, hogy követem a sztorit. – Te még nem itt laktál, ezért nem mutattam meg neked. Igazából másnak sem, itthon játszottam benne hercegnőset. Egyszer viszont Iwett meglátta, ahogy játszom. Ő rögtön tudta, hogy nem egy egyszerű bizsu, hanem az ami. Elmagyarázta, hogy micsoda egyáltalán, hogyan  működik, meg ilyenek. Akkor még nem hittem el. Hülyeségnek tartottam. Iwett-et meg bolondnak néztem, pedig én voltam a kisebb, az éretlenebb és mindent elhittem. De ezt nem – szünetet tartott. Gondolom, a reakcióimat figyelte. Ficánkolt egy kicsit, elhelyezkedett a kanapén, aztán folytatta:

– De néhány nap gondolkodás után felmerült bennem a kérdés, hogy: Mi van, ha mégis igaz? Mi lenne, ha megpróbálnám? Nem veszthetek vele semmit. Megkértem Iwettet, hogy vigyen át, mutasson meg mindent. Odaát kezdetben furcsán néztek rám. Fogalmam sincs, hogy miért. Talán, mert még túlságosan fiatal voltam. Pedig nem egy kisgyereket láttam ott. És ami furcsa, mert mint később felvilágosítottak erről, az az, hogy nem választhattam. Azt hittem, ezt természetesen kapja az ember. Csak úgy. Boldog voltam, hogy nem csak ez az egyetlen életem, hogy, ha kell kitombolhatom magam, és sokkal jobb játszóterem van, mint a többi osztálytársamnak. És most is boldog vagyok, mert megoszthattam veled végre. Nagyon nehéz volt nem elmondani, de a fejesek megeskettek engem, és nagyon sokszor éreztem, hogy muszáj elmesélnem, muszáj, hogy tudd, mert te vagy a legeslegjobb barátnőm. Ami tényleg lényeges, hogy boldog voltam minden egyes ott töltött pillanatban.

Boldognak is látszik. A zöld szeme úgy ragyog, mint a smaragd. Nem az a majd kiugrom a bőrömből-boldogság, hanem inkább amolyan beletörődöm-boldogság. És az, hogy jól esik neki elmondani most ezt, az meg nekem esett nagyon jól. Tényleg, mint régen. És az tényleg jó érzés, ha egy kicsit lebzselhetünk a múlt szeleteiből.

De nem értek egyvalamit. Hogy-hogy nem választhatott? Hiszen választási lehetősége mindenkinek van. Ezért is olyan furcsa. Van egy lista. A listáról bármi lehetsz. Nem sorolom fel; szerintem elég, ha annyit mondok, hogy bármilyen mesebeli lény; csak nem épp mesebeli formában. A tündérek sem mindig jó szándékúak, a koboldoknak nincs hegyes fülük. A sárkányok nem tüzet okádnak, hanem inkább az erdő mélyén lévő tavacska vizében „sütkéreznek”. A démonok meg nem ijesztőek, a farkas nem változik minden holdtöltekor vérengző szörnyeteggé. Az angyaloknak nincsenek glóriájuk, a vámpírok kifejezetten szeretik a foghagymát. A vadász… na arról akár egy egész fejezetet tudnék írni. De tényleg nem tudom az összes lehetőséget felsorolni, mert a lista végtelen. Bármit választasz, úgy kell élned, addig, amíg tovább nem adod a kulcsodat. Ha például a szüleid Álomvilágban találkoznak, egymásba szeretnek, aztán az ottani alakjukban hoznak össze téged, akkor neked életed végéig a lények egyikeként kell élned. Ami lehet, hogy jó, de lehet, hogy nem. Inkább nem.

Amúgy mindenki másnak van választása afelől, hogy mi kívánna lenni. A választások mindegyikének vannak előnyei, és persze hátrányai is. Egyik sem kedvezőbb a másiknál.

- Miért nem választhattál? – kérdeztem kíváncsian. – Hiszen esély lett volna rá.

- Igazából én sem tudom. Nem sokat gondolkoztam rajta. Bár eszembe jutottak olyan gondolatok, hogy a kulcs előző gazdája angyal volt, vagy, esetleg… így volt megírva. Vagy akármi hasonló.

- Ne hülyéskedj! Ez baromság! Kérdezd meg inkább Iwett-et! Ő biztos tudja.

- Már kérdeztem, és nem tudja. És nekem legalább van ötletem.

- Ja, a semminél azért több, ez igaz – mosolyogtam. Egymás szemébe néztünk. Annette tekintete tele volt érzelmekkel.

- Te pontosan mióta is… - közbevágtam. Tudtam, mire akar kilyukadni, ezért gyorsan válaszoltam:

- Három éve kaptam a kulcsot. Iwett adta nekem. Tőle kaptam… Emlékszel, amikor ballagtunk, mennyire a padlón voltam?

- Igen, rémlik.

- Na, akkor megosztotta velem a titkot, mert tudta, hogy szar érzés elválni az egyik helytől. Mármint a költözésre gondolok. Innen oda, onnan ide… Lásd be, nem könnyű. – mondhatni, elmesélni sem az. Még akkor se, ha ugyanúgy ismeri a történetet.

- De hát, már öt éve laksz velünk. Négy éve hivatalosan is családtag vagy. Addigra ezeket akár kiheverhetted volna. Akkor meg mi a probléma?

- Tudom!... Mindegy! Az már a múlt; nem léphetsz be, de betekinthetsz.

- Jaj! Ne gyere nekem közmondásokkal! – mosolyodott el. Aztán másik hangnemben folytatta. – Te választhattál, ugye?

Bólintottam.

- Mi lettél? – csöndesen kérdezte, alig hallhatóan. Aranyosan. Akár egy kíváncsi kisgyermek.

- Vámpír… – a szemei elkerekedtek.

- Vámpír?

- Ahan – mondtam enyhén gúnyos mosollyal. Állj! Ha már itt tartunk, lehet egy vámpír és egy angyal barátnő? Jobban mondva, testvér?

- Olyan vérszívófajta?

- Fogjuk rá! Vagyis nem! Jó embereket, lényeket én sohasem bántottam, csak aki megérdemelte… Tényleg el akartam mondani, csak… A megfelelő pillanatra vártam. Kezdetben nagyon nehéz volt megszokni az újdonságokat. Nehéz volt megszoknom, hogy nem mondhatom el senkinek. Piszok nehéz volt, hogy nem mondhattam el neked sem. Kezdetben persze… Később aztán megbirkóztam a tudattal, hogy nem csak egy világ létezik, hogy nem csak emberek vannak. De tudod, én általában megtartom magamnak a problémáimat.

- Igen, ezzel ugyan tisztában vagyok. Meg arra is emlékszem, hogy volt egy depis korszakod. Szörnyű volt akkor téged látni. Mert nem hagytad, hogy segítsünk. De panaszkodni sosem hallottalak – rám nézett, azonban én nem néztem bele a szemébe. Inkább elfordultam.

- Most dühös vagy rám, hogy nem mondtam el? – kérdeztem, és egy kicsit el is szomorodtam. Nem sokszor vesztünk össze a nyolc év alatt (azt nem tagadom, volt pár alkalom), és ha lehet, inkább elkerülöm az ilyen szitukat. Nem szeretek fasírtban lenni vele. Annette meg akart szólalni, habár ismét közbevágtam. – Már nyolc éve ismerjük egymást. Te vagy a legjobb barátnőm és egyben testvérem is, aki nekem mindennél fontosabb. Nem lenne jó, ha ez a kis apróság közénk állna! – mondtam. A szavak a szívemből jöttek. A hév annyira magával ragadott, hogy azt vettem észre, hogy egy-két könnycsepp legördül az arcomon.

- Lhetta! – szólt rám. – Először is, ez nem apróság. Másodszor pedig, soha, semmi sem állhat közénk. Ezt te is tudod nagyon jól. – mondta, miközben a kezébe fogta az arcomat, és letörölte róla a könnyeimet.

- Annette! Köszönöm. Szeretlek. – mosolyogtam, és megölelt. – Soha nem hagylak el. Örökké számíthatsz rám.

- Köszönöm – motyogta, majd ő is elkezdett sírni.