A kilencedik fejezet... Part Two...

Kicsit rövidke így, egymagában a rész, de nézzétek el, hisz' csak egy fél fejezet... :D Jó olvasást, és hagyjatok nyomot magatok után! :)

***

Mikor én is hazaértem, úgy húsz perccel később, felmentem Annette szobájába. Leültem mellé az ágyra, és átöleltem. Épp sírt. Percekig voltunk így, amikor a sok zsebkendő között már nem volt tiszta, a barátnőm felállt, és kiáltott egy nagyot. Még mindig nem szólt semmit, kidobta a zsepiket a szemetesbe, kezet mosott, majd megfogta a karom, és szótlanul vonszolt maga után. Nem ellenkeztem, tudtam, hogy valami fontosról van szó.

A pincéhez mentünk, előbb ki a hátsóudvarra, majd onnan egy kis ajtón jutunk be a parányi sötét helyre. Leérve megkereste a villanyt, majd feloltotta azt. Egy láda áll középen. Nekem jutott az a megtiszteltetés, hogy felnyissam. Nagyon elcsodálkoztam, de mellettem Annette is. Telis-tele rakva fegyverekkel… Ezek szerint Iwett felkészült valamennyire. Tudta, hogy ez lesz? Vagy csak nagyon-nagyon előrelátó? Igazából mindegy is, hiszen ez a szerencsénk. Ha nem tette volna, tizenkét órán belül halottak lennénk. Vagy legalábbis valamelyikünk. Vagy mind a hárman túléljük, vagy mindhárman meghalunk.

Én nem akarok, nem szándékozom még meghalni, ezért nem fogom megengedni, hogy megöljön mindenkit…

A kilencedik fejezet... Part One...

Sziasztok! Új bejegyzéssel jöttem, és korrekció közben rájöttem, hogy sokkal izgalmasabb lenne szétszakítani a fejezetet, ezért megtettem. Szóval ne haragudjatok érte. Mivel ez csak a fele, és egy részt ígértem nektek, így kénytelen vagyok még a hétvégén még többet foglalkozni ezzel a történettel is. Lényeg a lényeg, hogy olvassátok el, és epekedve várjátok a végét! :D Puszi nektek, Anett voltam

Bementünk az iskolába. Rég jártam erre. Igazából ez egy jó suli, szeretek is itt tanulni, ráadásul sok a tanításon kívüli program, gondolok itt cserekapcsolatokra meg ilyenek. Még szerencse, hogy erre nekem nincs szükségem, meg különben is! Hogy magyaráznám el egy német cserediáknak, hogy én egy vámpír vagyok, és nem ez az egyetlen hely a világban, ahol lehet élni?! Kérem szépen, ezt még magyarul is nehéz megérteni, nemhogy egy idegen nyelven! A hiányzásokról meg annyit, hogy sok időt töltök Álomvilágban, ezért ugye sokat maradok ki. Nem tudom hogyan, de mindig sikerül szereznem (hamisítanom) elfogadható igazolást. És mint utólag kiderült Annette is hasonlóképp van, bár ő csak szükség esetén marad távol a tanulástól. Mondjuk, igaza van. Nekem sem ártana, de nekem már úgyszólván mindegy…

A nyolcadik fejezet...

Így, közeledve a kétezer látogatóhoz, hoztam egy új fejezetet. Remélem tetszik, kíváncsi vagyok a véleményetekre. :D Jó olvasást!

Ott a téren állva nem voltunk biztonságban, így bementünk a Templomba, hogy tudjunk nyugodtan beszélgetni. Már hajnalodott. Kellemes volt az idő, de még hűvös. Időnk szűkében voltunk, bár csak néhány óra telt el, máris nagyon sok dolog történt.

- Még nem meséltem egyikőtöknek sem A Vadászról. Hogyan ismerkedtetek meg vele? – kérdezte Iwett.

- Én a suliban találkoztam vele először, akkor még úgy mutatkozott be, hogy Nemesi Aaron – mondta Annette. – Nem tűnt gonosznak. Sőt! Különösen kedves volt velem.

- Igen?

- Velem is – mondtam. – Tegnap délután összevesztünk. Jó kis lesihelyet kerestem magamnak, hogy vigyázni tudjak azért rá – magyaráztam, és Annette-re néztem közben. – És eszembe jutott, hogy nekem még megvannak a kulcsaim a régi házhoz, és estére beköltöztem oda. De egy volt a bökkenő. Aaron megjelent. Beszélgetni kezdtünk, és olyan nyugodt volt, és állandóan mosolygott. Egyszerűen, kedvesen és kellemesen viselkedett.  Szinte vonzó volt…

- Pontosan! – szólt közbe a nővérem. – Én is ezt éreztem.

A hetedik fejezet...

Heten, mint a gonoszok.... Megérkezett a hetedik fejezet. Az előző térképpel nagyjából el lehet igazodni Álomvilágban.... Ez egy ki egyszerű, rövid epizód lett, csupán egy óra történéseit jeleníti meg. Hát... :D Jó olvasást!

Elindultunk Iwett-et megkeresni, de amerre mentünk, nem találtuk. Megnéztük az álomvilági villájában, a kedvenc helyein, kávézókban, nektározókban, még az ismerős barátainál is. De mindhiába. Mintha felszívódott volna.

- Már itt bolyongunk majdnem három órája, de sehol sincs – Annette kiakasztott a nyavalygásával, elegem volt belőle, ennyit sem képes elviselni, hogy megmentse a saját bőrét? De valahogy mindig elnéztem neki a dolgot. Mégiscsak ideges, fél, senki sem akar meghalni. – Biztos, hogy itt van Álomvilágban?

Álomvilág térképe

Sziasztok! Gyorsan haladunk, már 1600-nál járunk, de még mindig alig vannak, akik egyáltalán komenikálnak az oldallal (Kivéve Blankát, aki mindig hősiesen ír, és kérdez, de a válaszra nem reagál... :P Egyébként tényleg köszönöm, és tényleg jól esik. Valahogy el kell kezdeni, és ha épp egy van, akkor egy olvassa, de az beleéléssel! :D KÖSZÖNÖM! :D), pedig tudom, hogy jártak erre. Tőlük kérném, hogy legyenek szívesek legalább szavazni, vagy a bejegyzés végén pipálni. :) Légyszi :')

A hatodik fejezet... Part Two...

Itt van a fejezet második fele, ma volt időm, úgyhogy a korrekcióval is tudtam haladni. Remélem tetszeni fog nektek.

***

A sejtésem beigazolódott, Annette már várt rám, ráadásul igen türelmetlenül.

- Mi tartott ennyi ideig? – kérdezte idegesen. Nem volt körülöttünk senki, mégis egy néptelen helyre vonszolt. – Már aggódtam miattad. Azt mondtad csak néhány perc lesz az egész.

- Megpróbáltam végezni a Vadásszal. Persze, ha nem haragszol!

- Bocs, de aggódtam, mint már mondtam.

- Jó, jó, jó! Nyugi! Megpróbáltam, de sajnos nem sikerült. Ezért szeretnék egy jó kis tervet, hogy elpusztíthassuk. De ehhez a te segítséged is kell.

- Az enyém? Minek?

- Mert Iwett-é nem elég. Össze kell fognunk. Másképp nem menthetünk meg se Téged, se senki mást.

- Jól van, rendben! Segítek! De nem szeretnék semmiféle bajba kerülni.

- Nem kerülsz bajba. Hidd el nekem! – biztattam. – Most előbb meg kell keresnünk Iwett-et.

- Okés. Tudom, hol van. Gyere, menjünk át! – a Kapuhoz mentünk, a suli hátsó bejáratához. Ilyenkor ugyan nincs nyitva, de a kerítésen simán át lehet mászni. Raul is felszívódott, ilyenkor van őrségváltás. Hajnaltájt általában még alszanak az emberek, így váltáskor megengedhetnek az őrök egy negyed óra pihit. Ezt könnyen ki lehet használni, bár kevesen tudják a titkot, mondhatni csak a szakavatottak. Mint például én. Nem mondanám, hogy jóban vagyok Raul-lal, de beszélgettem már vele párszor. Eléggé butus jószág, könnyű csapdába csalni, egyébként pedig csuda egy szíve van.

A hatodik fejezet.... Part one...

Már ezren felül vagyunk emberek, ennek nagyon, de nagyon örülök. Annak is, hogy van egy fanatikus olvasóm, akinek szeretném megköszönni a biztatását! :D Most ez egy kicsit hosszú fejezetre sikerült, éppen ezért két részre bontottam. A másik részét a jövő héten publikálnám felétek. Jó olvasást! :D

A meghitt pillanatot Aaron megjelenése törte meg. Mindketten meghökkentünk. Nem hallottunk ajtócsapódást. Aztán eszembe jutott: Ó, hát persze! Hisz vadász! Bármire képes. Teleportálni is tud. Viszont csak olyan helyekre, ahova erőmezőt állított fel. Ezt a “gonosz szagot” éreztem én, amikor bejöttem. Egy erőmező létrehozásához sok energia kell, főleg, ha egy egész házról van szó. Elég kevesek rendelkeznek ekkora energiával, úgy látszik neki van belőle. És még mindig jól érzi magát, vagyis nem használta el az összeset. Félelmetes!

- Aaron! Te mi a fenét keresel itt? – kérdezte Annette.

Borítók... :D

:D Sziasztok! 

VÁÁÁÁ! Elértük a 700 látogatót! Ez most jó, ugye?

Egyébként a könyvnek "terveztem" korábban két borítót is.

Az ötödik fejezet...

A hétvégéből hétfő sikeredett, de itt a korrigált, új fejezet. :D Kicsit talán érzelgős lett, de kellett egy ilyen is bele. :D Jó olvasást!

Annette ledermedt. Csak úgy állt ott, mintha tényleg egy szobor lenne. Nézett engem. Gondolom az arcomat fürkészte, esetleg az időt pörgette volna vissza, de nem tudom. Évek óta próbálom megfejteni; még nem sikerült. Bezzeg ő! Mindig tudja, mikor mit gondolok, mondok, vagy teszek. Nyilván csak most nem olvasott le semmit az arcomról.

- Bemehetek? – kérdeztem.

- Jaj, hát persze! – a csend megtört. Annette egy kicsit még meglepett volt. Nem tudta, mi is történik, pontosan úgy, ahogy én a szüleim halálakor. Tisztában van vele, de nem fogja fel az ember. – Anyáék természetesen még nincsenek itthon, vagy már épp elmentek? Fogalmam sincs, Iwett pedig nem tudom merre található; szóval nyugodtan beszélhetünk.

A barátnőm egy kicsit zavarodott volt. Valamin nagyon eltűnődött. Ez ugyan nem igazán zavart engem, az már talán, hogy nem még engedett be.

- Na, mi lesz? Most akkor beengedsz, vagy sem? Tőlem itt is jó! – óvatosan kitárta egy picit az ajtót, de még mindig nem eresztett be.

- Bízhatok benned? – kérdezte az ajtófélfának támaszkodva.

- Ahan – kinyitotta a bejárati ajtót, elállt az utamból. Amint átléptem a küszöböt, megcsapta az orromat a gonosz-szag. A bűz mindenhol ott volt. A házból áradt. Nem volt konkrét forrása, nem konkrét szagra kell gondolni, csak egy energiára, egy aromára. Éreztem, hogy gyengülök.

A negyedik fejezet...

Sziasztok kedveseim! Most egy hétre eltűnök, de addig is jó olvasást kívánok mindenkinek! Gyertek még többen! :D Osszátok, terjesszétek! :*

Hirtelen elsápadtam, pedig én mondtam ki, nem ő.

Vadász! A Vadász! Ráadásul a nagybátyja is az volt, sőt! Az még a legnagyobb vadászok közé tartozott, amíg élt, most pedig egy legenda. Egy legenda a vadász-létről. Egy jó példa elrettentésként. Pont tizenhét éve halt meg, állítólag egy angyal ölte meg, akit azután trónszékbe ültettek. De nem egy egyszerű angyal, egy angyal-gyermek. Egy csecsemő gyilkolta meg!!! Aki ráadásul a tiltott szerelemből született gyermeke. Egy félvér gyermek!

Aaron egy vadász. Én… Én meg vámpír vagyok. Könnyű préda. Túlságosan is. Itt vagyok a házába, menekülni sem nagyon tudok, bármit megtehet velem… Juj! A gondolattól görcsbe rándult a gyomrom. És ha tényleg vadász, akkor ő volt ott az Áruházban. Ő volt ott… Ő a titokzatos feketeruhás ember. Ő a Fekete Mumus.

A harmadik fejezet....

’Basszus, most mit csináljak?’ Ez a kérdés mászkált össze-vissza a fejemben. Amióta eljöttem a színét sem láttam annak a Fekete Mumusnak…

Mostanáig.

Éspedig biztosan tudom, hogy ő az, megismerem a szemét. Bármikor felismerem. Nem volt jó érzés farkasszemet nézni vele. Azok a szemek nagyon sötétek!

Csak nekem lehet ilyen pechem. Elvesztettem a barátnőmet, és az a pasas engem figyelt. Lehet, hogy észrevette, hogy nem vagyok igazán idevalósi. Biztosan kiszemelt magának. Remélem nem, nincs kedvem meghalni. Bár, ha gyűjtök egy kis erőt, akár megfordítható a dolog, és én nyírom ki. Majd meglátom. Talán vissza kellene mennem Iwett-hez Álomvilágba, ott legalább kibontakozhatok. Repülhetek és hajkurászhatom a „gonoszt”. Persze a magam módján: üldözöm őket, majd elkapom, leülök és ’beszélgetek’ velük. Bemutatom őket a Templomban, és kész. Most mindössze csak annyit kell tennem, hogy eljutok a Kapuig.

Na, igen! Az hol is van?

A második fejezet

Végre megérkezett... Elnézést, hogy ilyen sokáig tartott, nem mentegetőzöm, de tényleg sok dolgom volt.

Amióta együtt élünk a sok közös emlék és ez a pár év azért összekötött minket. Már nem sokban hasonlítunk, de valamennyire még mindig hasonló az ízlésünk, a stílusunk, és néha ikreknek néznek minket. Nem értem miért, de ez történt az egyik reggel is. Rajta egy rózsaszín kockás, rajtam egy sötétkék, kicsivel hosszabb szoknya volt. Természetesen hasonló fazon, akárcsak a blúz. Nekem fekete, neki világoskék, annyi különbséggel, hogy az enyém félhosszú ujjú volt, és persze saját készítésű. Nem szeretem a nagyon rövid dolgokat, így a rövidujjú felsőkkel sem barátkozom. Ha mégis megtetszik egy olyan, vagy átalakítom, vagy csak különleges alkalmakkor veszem fel.

Szóval ott álltunk a Pláza legdrágább boltjában és fájdítottuk a szívünket. Vagy legalábbis Annette, mert én ötleteket merítettem. Igazából nem is értettem, miért vagyunk ott. Úgysem veszünk semmit. Aztán a nagy ruhapróbálgatások közepette megkérdezte, amit én is a fejemben jópárszor:

- Minek vagyunk itt? Csak mert nekem nincs pénzem ezekre – a kezében lévő ruhákra utalva, – és épp neked sincs.

- Fogalmam sincs – válaszoltam.

- Azért kérdeztem meg, mert már uncsi, hogy mindig ezt csináljuk – mondta iszonyúan unott hangon a folytonos nézelődésekre értve. És amúgy igen, teljesen igaza van.

Az első fejezet

Nos…. Akkor kezdjük:

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy…

Áh, az ilyen kezdetű történetek mind egytől egyig unalmas, öreg banyák által kitalált hazugságok.
De ez nem az. De nem ám!
Ez a valóságot, vagyis a való-igazságot bemutató könyv. Mármint nem azt a valóságot, amit mindenki él. Ez az én életemről, az én világomról szól. Amiben én élek, amit kitaláltam magamnak. Vagyis, nem is igazán kitaláció. Nekem ez a minden. Az ÁLOMVILÁG.
Most biztos azt kérdezed, hogy mi is az. Még nem árulhatom el. Még nem. Talán majd, ha odaérek a sztorival.
Ami nem épp most lesz.
De ne lapozz hátra, hogy megkeresd! Úgyse találod így meg.

Szülinapi kavarodás - bevezetés

Nos… bevezetésként annyit szeretnék mondani, hogy ez a könyvecske még nagyon gyerek cipőben jár…. Még hetedikben kezdtem el írni egy barátnőm, Lilla segítségével. Enyém az alap történet, övé a párbeszédes rész (vagyis a nagy részét írta csak… mert tényleg párbeszédként írtuk ketten, együtt), tudni illik, nekem a leíró részek mentek jobban, neki pedig a sztori görgetése…

Néha annyira túl lett folyatva a történet, hogy fontos epizódok kimaradtak, így csiszolgattam még rajta, meg még egyszer, és utána megint, valamint most, mielőtt felkerül a világhálóra, most is találtam még rajta változtatni valót. De hát így megy ez… :DDD