#2

***

Lea a tizedik hívásomra reagált csak, amikor felvette végre, dühösen szólt bele a kagylóba:

- Mivan?? - Egy pöppet zaklatott volt, a hangján hallatszott, hogy nem sokkal előtte még sírt.

- Mi a baj?

- Tudhatnád, hogy dühös vagyok, már jópárszor megtörtént már. De te azért felhívsz hajnalok hajnalán, és nyávogó hangon megkérdezed, hogy mi a baj, amikor pontosan tudod, hogy mi.

- Figyu, bocs! Oké? Sajnálom, ami történt - mondtam neki, majd letakartam a mikrofont és Emily-hez fordultam. - Végre elértem. Szerinted mi történt vele?

- Nem tudom - mondta gúnyosan. Láttam rajta, hogy unatkozott. - Talán kifogott egy gazdag pasast, aki a Gardenbe vitte, majd lepattintotta?

- Pontosan - visszafordultam a telefonhoz: - Hol vagy most?

- Öhm, a Gardenben… - hát persze! Hol máshol lehetne? - Miért kérdezed?

- Mennyi idő alatt érnél haza?

- Nem tudom, úgy fél óra múlva - hüppögött, és a háttérben hallottam, mintha az orrát fújta volna. - Miért? Olyan rémült a hangod. Minden rendben van?

- Nem egészen.. Kijöttünk Emmel a folyosóra beszélgetni, a huzat meg becsapta az ajtót, a kulcsaink meg szinte minden más a lakásban maradt kivéve Em cigijét és a telefonomat, ezért is tudtalak felhívni, egyébként meg muszáj volt téged felhívnom, mert Em már az ötödik cigijét szívja és mivel nincs a folyosón ablak, lassan megfulladok, Emily meg belehal az unalomba… - hadartam olyan gyorsan, ahogy tudtam. Dunsztom sincs, hogy Lea ebből mennyit fogott fel, mert megkért, hogy ismételjem meg:

- Polli! egy kicsit lassabban, ha kérhetném. Olyan gyorsan daráltad, hogy szerintem még te sem érted, hogy mit mondtál.

- Oké, bocsi! Lényeg, hogy kintragadtunk a folyosón minden cucc nélkül.

- Juj, sajnálom, de akkor is fél óra hazasétálnom.

- Hát a kocsid merre van? Nem azzal mentél el? - kérdeztem.

- Nem. Odaadtam Emilynek.

- Emilynek??? - csattantam ki. A hátam mögül hallottam Emet: “Mi van velem?”, de nem figyeltem rá, hanem folytattam kicsit halkabban. - Dehát neki nincs is jogsija!

- Dehogyisnem. Már legalább tíz éve.

- Hogyhogy? Akkor még csak tizenöt volt. Nem ülhetett még volánnál - kötöttem az ebet a karóhoz.

- Kivéve, ha még Ausztráliában megszerezte, és utána jöttek csak Magyarországra vissza.

- Lehet… Mindegy! Majd megbeszéljük, ha hazaérsz - mondtam. - Siess légyszi!

- Nem megy gyorsabban, magassarkúban vagyok - mondta. A háttérzajt hallva, kb a hídnál járhatott. Az éppenséggel még legalább húsz perc, addig nem bírom ki!

- Vedd le a cipődet, úgy gyorsabb! - elhallgatott egy pillanatra. - Na, levetted?

- Nem! A végén ,ég valami belemegy a lábamba, nem veszem le.

- Oké, akkor ne vedd le, de attól függetlenül siethetsz.

- Megpróbálom! - Nem tetszett a hangnemje, amivel mondta, de nem túlzottan érdekelt. Már-már kezdtem megszokni a bűzt, amit Emily okozott a pöfékeléssel.

- Figyu! Öhm… Azt hiszem, le kell tennem, különben milliókat fogok fizetni a telefonszámlára - és tényleg, a Vodafone rohadt drága. Talán a legdrágább. De hát ez van, ezt kell szeretni! Mert vagy megszoksz, vagy megszöksz, és én inkább megszoktam, mert lusta lettem volna egy új telefonszámot megtanulni. Meg természetesen az én őskori téglámtól nem szívesen válnék meg. Olyan sok minden köt hozzá, főleg az a kilenc év emlékei, amióta megvan. Apámtól kaptam tizenkét éves koromba karácsonyra, és még bírja! Nem purcant ki még az aksi sem, meg alapjában véve mindene épségben van.

- Rendben, szia!

- Szia!

- És amint lehet, megyek! - mondta, és letettem a kagylót.

Sok mindenen kellett volna akkor gondolkodnom. Azon, amit Lea mondott, meg az eredeti terven is igazából. A TERV sokkal fontosabb volt, de egyszerűen nem ment ki a fejemből a jogsi-dolog. Emily apja ausztrál, az anyja meg magyar. Fogalmam sincs, hogy hogy találkoztak, ám azt tudom, hogy tizennyolc évig kint éltek. És, mivel a két ország nagyon messze van egymástól, Em szinte sosem látta anyai nagyszüleit, ezért találták ki azt a megoldást, hogy a három gyerekkel együtt putyerkázzanak át Magyarországra, a nagyszülők közelébe. Biztos nem volt valami felemelő érzés otthagyni mindent és egy ilyen apró kisvárosba költözni, mint a mienk. Főleg úgy, hogy Sidney egyik gazdag külvárosát kellett maguk mögött tudniuk. Igaz, ő mindig azt mondta, hogy nem bánja, jobban szereti a csendet. Ennek ellenére nem épp egy nyugodt lány. Én pont ezért nem hittem neki sosem. Amikor a régi életéről mesél, a régi barátairól, a mai napig könny szökik a szemébe, amiből tudom, hogy szívesen visszamenne. Hogy szívesebben élne ott. Hogy azt az életet folytassa, amiből kiszakították évekkel ezelőtt. Még gyerekként.

De ezek szerint a jogsiját még megcsinálhatta odakint. Nem hiszem, hogy említette nekem, bár jobban belegondolva, talán volt róla szó, amikor vezetni tanultam.

- Lea azt mondta, hogy olyan húsz perc múlva itthon van - fordultam Emily felé türelmetlenül.

- Tőlem oszt’! - nem nagyon figyelt rám, inkább a kiürült cigis dobozát hajtogatta szét és össze, mint egy megszállott. Az előbb, még volt benne legalább négy darab, ezek szerint már el is szívta, vagy jó kérdés, hogy mi a fenét csinált vele. - Nem nagyon izgat, én jól elvagyok a dobozzal.

Egy ideig...

- Igen, azt látom.

Néhány perc múlva még mindig a telefonom kijelzőjét néztem, amikor a barátnőm megszólalt:

- Unatkozom…

- Tudom, én is. Hol a fenében…

Nem tudtam befejezni a mondatot, mert kulcszörgést hallottunk, és persze mind a ketten rögtön arra figyeltünk.

***

De aki belépett, azon meglepődtünk. Nem Lea ért haza, hanem Dan. Meghökkentem, beszélni sem tudtam. De Emily olvasott bennem, és kimondta azt, amit én abban a pillanatban nem tudtam:

- Te mi a csudát keresel itt? És hogy van kulcsod a folyosóhoz? - ő beszélt, én meg mutogatni akartam, de csak hadonásztam össze-vissza.

- És a lakáshoz… - csörömpölt a kulccsal Dan.

- A lakáshoz? - bólintott. - Juj, de jó! - tapsikolt Emily, majd megölelte a barátomat. Nem zavart, tudtam, hogy ő ilyen. Esküszöm néha olyan, mint egy szőke nő a /szőke nős/ viccekben.

Dan kinyitotta az ajtót, majd kényelembe helyezkedett, mintha otthon lenne. Én meg csak álltam.

- Nem jössz be? - kérdezte. Én meg még mindig csak makogni tudtam.

- Öhm, de… - ráztam meg a fejemet, és bementem a lakásba. Leültem a konyhában, majd hirtelen felálltam és Danhez mentem. Megcsókoltam, és épp csak egy kicsit elhúzódva tőle, pofon vágtam. Megérdemelte. Minden reggel kényeztetett egy kicsit, majd odakötött valamihez. Most visszakapta. Mint a dedóban, de nem érdekelt.

- Au, ezt most miért kaptam? Bántottalak én valaha? - kérdezte sértődötten az arcához kapva.

- Találd ki! - mondtam, és durcásan bevonultam a szobámba, nem törődve azzal, ahogy próbált megállítani.

- Hé-hé-hé-héééé, várj! - megfogta a vállam. - Én csak jót akarok neked, nem akarom, hogy emlékezz. Nem szabad emlékezned. Én csak védeni próbállak.

- Mégis mitől? - fakadtam ki.

- Saját magadtól.