ui: A szülinapival is haladgatok, bár már nehezebb dolgom van, hiszen a hetedik fejezet után már gépelnem is kell, ÉS mellé korrigálnom, nem pedig csak korrekciós munkákkal foglalkozni.... :D Megpróbálok sietni, a hetediket is hozom két napon belül, de utána kisebb szünet következik (másfél-két hét), amikor is a sulival fogok foglalkozni. Végzősként a blogolás egy jó kikapcsolódás, de átestem a túloldalra, és túl sok időmet veszi el, úgyhogy lassítani fogok. Tartom majd az egyhetes bejegyzéseket, majd túl az érettségin (kb a 14. fejezet környékén) újra bele tudok kapcsolódni a történetekbe lélekben is, és Lilla könyvét is folytatom majd (abból összesen kb 5 fejezet van, de ha a szülinapit befejeztem, mindenképpen azzal fogok foglalkozni. :)
Na, csók! :*
***
Ez meglepett. Miért kellene engem megvédeni saját magamtól? Nem értem. Sosem bántottam senkit sem, nem vagyok depressziós, hát akkor miért?
Erre, abban a pillanatban betoppant Lea is:
- Sziasztok! Nem azt mondtátok, hogy a folyosón dekkoltok? - kérdezte, aztán amint megpillantotta Dan-t, elment a kedve. Ránézett - Hát ez meg mi a francot keres itt?
- Jó kérdés! Én is ezt kérdezném - mondtam és durcásan bementem a szobámba. Lea utánam jött, és leült az ágyra mellém. Szótlanul ültünk egymás mellett. Jól esett a közelsége, közelebb mentem hozzá. Muszáj volt megölelnem és sírnom. Ő mindig megérti, ha sírásra van szükségem, akár ok nélkül is.
- Én ezt nem értem - szipogtam. - Mi van velem?
- Csssss…. Semmi baj! Minden rendben van! - suttogta. Próbált megnyugtatni, de én nem akartam megnyugodni! Kiabálni akartam! Üvölteni! … De nem tettem.
- Tényleg nem tudom, hogy mi van! Utálom magamat, utálom a pasimat is, minden utálok! Ez nagyon rossz? - néztem rá kérdőn.
- Édesem, én ezt tényleg nem tudhatom. Ha szerintem rossz, akkor csak tedd azt, amit tenned kell. Ha nem, akkor is halgass a szívedre!
- De a szívem azt mondja, hogy ne dobjam ki, és hogy tudjam meg, mi lesz a következő lépés az életünkben. Viszont az eszem… - újra kerülgetett a sírás, de sírni nem tudtam, ellenben azt az iszonyatos sós ízt éreztem a számban.
- Ha azt mondja, akkor azt mondja. Ilyen esetekben nem az ész dirigál. Ha szeretsz valakit, akkor nincs mit tenni. Menjetek el valahova, és beszélgessetek arról, amit gondolsz!
- Igazad van… És tudod, pont ez a poén. Ne haragudj, de sosem volt egy rendes kapcsolatod sem, mégis te adod a legjobb ötleteket.
- Semmi baj, erre valók a barátok.
- Köszönöm! Csak ha mégse sikerülne beszélnem vele, arra már van tippem - mosolyogtam. Lea, nem hiszem, hogy érthette, de mondjuk ez nem is nagy probléma!
- Ami micsoda pontosan?
- Beszélj Emily-vel! - mondtam neki, megöleltem és két oldalról megpusziltam. Odaleheltem egy “köszi”-t a fülébe. Vannak olyan pillanataim, amikor azt hiszem, hogy megcsináltam, pedig csak gondoltam, hogy meg kéne.
Kiviharzottam a szobából. Dan-hez mentem beszélni vele. Már megnyugodtam, úgy, hogy könnyen meg tudtuk volna ejteni a dolgot. Szerencsém, hogy olyan barátaim vannak, mint Lea. Akik szeretnek engem és végső soron meg is értenek.
Dan a konyhában volt, ahol hagytam, Emily pedig az előszobából figyelte az eseményeket. Nem szólt semmit, amikor beléptem a konyhába, de az arcát ismerem és az elárulta, hogy érti a helyzetet, bár nem nagyon van ínyére. Egy pillanatra talán a szemét is forgatta. Lea szintén, de ő nem miattam, hanem Emily miatt. A barátom várt rám és valószínűleg hallotta a csevelyünket is, ez kicsit sem zavart. Lényeg az, hogy szerettem Dan-t, de a barátnőimet is, és nem tudnék közülük választani, ha valami rossz történne.
Leültem egy székre Dan-nel szemben. Csönd volt. Mindenki rám várt. A lányok kíváncsiságból, a barátom pedig … nem is tudom.
Hosszú ideje ültünk a csendben, amikor megtörtem azt. Mélyen Dan szemébe néztem, csak hogy tudassam vele, komolyan gondolom azt, amit mondani fogok:
- Dan… szeretném, ha elmondanád, mi volt aznap - ő lesütötte a szemét és gondolkodott. Talán azon, hogy mit mondjon, talán azon, hogyan mondja, de esetleg hogy mondjon-e valamit. Újabban percekig csak farkasszemet néztünk egymással úgy, hogy közben egyikünk sem szólt semmit. Majd hirtelen felállt, elment a mosdóba, megmosta az arcát, majd töltött magának egy kávét, körbejárta a lakást. Ezt mindannyian árgus szemekkel néztük. Végül visszaült a helyére, gondolkodott egy darabon, majd megszólalt:
- Nem mondhatom el… - felállt az asztaltól, és kiment volna a lakásból, ha nem állítom meg.
- Mi az, hogy nem mondhatod el?! Belekeveredtél valamibe?
- Én nem…
- Akkor ki? Egy rokonod, egy barátod? Kicsoda?
- Nem mondhatom el… Mondtam már! - megfogta a karomat. - És kérlek szépen… - hirtelen a karjai és a fal fogságába estem - , ne háborgasd a tengert, ne keltsd fel az alvó oroszlánt, és végképp ne kezdj el nyomozni az ügyben! Kérlek! - őszintén mondta, de sajnos nem tudtam tejlesíteni. Dan a babaarcát ritkán veszi elő, pedig úgy a legszexisebb. Olyankor sosem tudok neki ellenállni, akármire is kér. Mintha hipnotizálna. Most ez nem sikerült, habár eléggé meggyőző volt.
- Nem tehetem! Nekem tudnom kell! - mondtam neki. Vagyis nem is igazán neki, hanem magamnak, mert mindig tudnom kell arról, ami velem kapcsolatos.
- Kérlek! Könyörgöm! Ne tedd! Csak magadnak ártasz vele…
- Miért? - kérdeztem oly naivan, mintha elárulná. Makacs ember, de én sosem hagytam magam. - Miért ártanék magamnak?
- Nem mondhatom el, az Isten szerelmére már!
- A makacsság veszélyes játék!
- Ha megadom magam, úgy nem védhetlek meg.
- Mitől kellene megvédeni?
- Mondtam már! Nem mondhatom el! - elengedett, majd nagy hévvel kirontott a lakásból köszönés nélkül, óriási hangzavart csapva. Én visszamentem a konyhába, leültem a székre, és csak bámultam magam elé.
Ez meg mi volt? - kérdeztük mindhárman magunkban. Csöndben ültünk egy darabig, majd bekapcsoltam újra a rádiót, ezúttal a híreket hallgattuk. Unalmas volt, aztán egy helyi hír fogta meg a fülemet:
“A szolnoki külvárosban megölt 54 éves asszony gyilkosát még nem találta meg a rendőrség. A nő holttestére egy főiskolás fiú bukkant három napja. Állítása szerint a hölgynek nem voltak ellenségei, ő jól ismerte. Szemtanúk elmondása alapján éjfél után néhány perccel egy fiatal lány sétált ki az asszony házából. Ezt a lányt gyanúsítják, a rendőrök még keresik.”
Uff… Érdekes! Három nappal korábban történt, és én még nem hallottam róla?! Ami nem is igazán különös tekintve a helyzetet, hogy ezekben a napokban MÁSSAL voltam elfoglalva.
Valami egészen mással.
Mit csináltam én csütörtökön?
***
Kivettem a mobilomat a farmerem zsebéből és tárcsáztam.Néhányszor kicsöngött, majd a túloldalról egy “Halló?” hallatszott.
- Dan, kérlek mondd el, amit tudsz! Nem érdekel, hogy nem lehet! Légy szíves!
- Szia neked is! Egyébként meg, már mondtam, hogy bajba kerülnél.
- Nem érdekel! - ordítottam bele a kagylóba. - Csütörtökön történt velem valami? Ugye?
- Igen.
- És megmondod, hogy mi? - kérdeztem türelmetlenül.
- Nem - felelte higgadtan.
- Miért nem?
- Mert… - a hangja elcsuklott… - Gyere le a lifttel, még itt vagyok, nem mentem el. Beszéljünk személyesen, négy szem közt! - és letette a telefont. Lementem. Sírva néztem rá, a karjaiba borultam, megöleltem, és álltunk egy percig.
- Arról a néniről van szó? - két pityogás között ennyit tudtam kinyögni. - Miatta van a dolog?
- Igen - felelte egy kicsivel később csöndesen.
- Mit csináltam vele? Én csináltam egyáltalán?
- Megölted.
Húúúúú... Ne már!
VálaszTörlésHogy-hogy nem emlékszik rá? És egyáltalán, hogy történt? Szegény néni! A fősulis fiú pedig biztos Dan volt. Nagyon kíváncsivá tettél ezzel, úgyhogy amint az időd és a sulid engedi, hozd lécci az új részt!
Szia! :D örülök, hogy tetszik, de nem szeretném folytatni, megpróbáltam nyíltan lezárni, hogy az ember továbbgondolhassa. :D Amúgy a fősulis fiú az Dan. :DDD
TörlésTalán-talán-talán hozok egyszer egy új részt, de nem terveztem. Na, puszi, nemsokára jön a szülinapi. :)