A hatodik fejezet... Part Two...

Itt van a fejezet második fele, ma volt időm, úgyhogy a korrekcióval is tudtam haladni. Remélem tetszeni fog nektek.

***

A sejtésem beigazolódott, Annette már várt rám, ráadásul igen türelmetlenül.

- Mi tartott ennyi ideig? – kérdezte idegesen. Nem volt körülöttünk senki, mégis egy néptelen helyre vonszolt. – Már aggódtam miattad. Azt mondtad csak néhány perc lesz az egész.

- Megpróbáltam végezni a Vadásszal. Persze, ha nem haragszol!

- Bocs, de aggódtam, mint már mondtam.

- Jó, jó, jó! Nyugi! Megpróbáltam, de sajnos nem sikerült. Ezért szeretnék egy jó kis tervet, hogy elpusztíthassuk. De ehhez a te segítséged is kell.

- Az enyém? Minek?

- Mert Iwett-é nem elég. Össze kell fognunk. Másképp nem menthetünk meg se Téged, se senki mást.

- Jól van, rendben! Segítek! De nem szeretnék semmiféle bajba kerülni.

- Nem kerülsz bajba. Hidd el nekem! – biztattam. – Most előbb meg kell keresnünk Iwett-et.

- Okés. Tudom, hol van. Gyere, menjünk át! – a Kapuhoz mentünk, a suli hátsó bejáratához. Ilyenkor ugyan nincs nyitva, de a kerítésen simán át lehet mászni. Raul is felszívódott, ilyenkor van őrségváltás. Hajnaltájt általában még alszanak az emberek, így váltáskor megengedhetnek az őrök egy negyed óra pihit. Ezt könnyen ki lehet használni, bár kevesen tudják a titkot, mondhatni csak a szakavatottak. Mint például én. Nem mondanám, hogy jóban vagyok Raul-lal, de beszélgettem már vele párszor. Eléggé butus jószág, könnyű csapdába csalni, egyébként pedig csuda egy szíve van.

A Kapu egyébként innen nézve nem valami feltűnő látvány. Egy egyszerű faajtónak látszik. Pedig nem az. Odaátról faragványokkal díszített négyméteres monstrum (ha úgy vesszük, tényleg hatalmas). Az átkelés viszont... Mintha a Mennyországba jutna az ember. Csodálatos látvány.

Mikor kinyitod itt az ajtót, nem látsz semmit, csak füstöt. Ám, ha belépsz gyönyörű kép tárul eléd. Bár néhány másodpercig csak egy rózsaszín ködben lebegsz, hirtelen a felhők közt találod magad. Onnan lenézve általában egy tanyára pillantasz, egy friss, zöld mezőre tehenekkel és lovakkal, egy kis házikóra, aminek a kéménye épp füstölög. A ház mellett egy istállót, egy tyúkfarmot, kutyákat. Majd észreveszel kilépni egy háromfejű trollt, és hirtelen úgy érzed, elment a kedved az egésztől. De ha jobban belegondolsz, csodálatos a kilátás, lenyűgöző az érzés. Csupán néhány pillanatig. Ez alatt a néhány pillanat alatt bizseregni érzed a térded. Azonban ez nem lényeges. Hozzátartozik az összképhez. Meg persze ilyenkor töltődsz fel. Ilyenkor telsz meg erővel. Ilyenkor megmutatkozol meg. Csupán erre a néhány pillanatra. Majd a pillanat elmúlik, és megint csak a felhőt észleled magad körül.

Ezek után egy még szebb dolgot pillantasz meg. Meglátod Álomvilág főterét. A szökőkutat a sellőszobrokkal, amint épp egy keverék-gyermek pancsol benne. Meglátod a csodaszép, gondozott parkot körülötte. A padokat, amiken épp szerelmespárok ülnek, akik a szüleik elől menekültek ide. A templomot, ami valamikor a középkorban épülhetett. És megérted az egész dolog szellemiségét.

Tudom nyálas egy kicsit, és én sem vagyok ilyen érzelgős, de az egész tökéletes összhangban van.

***

Annette-nek gyönyörű szárnya van. Immár kiléptünk a homályból, és Álomvilág főterén vagyunk. Semmi különös nem történt. Csak a szokványos. A fogaim előbújtak a rejtekükről, a karmaim kiélesedtek, a szárnyaim is megjelentek. Mit ne mondjak, eddig fel sem tűnt, hogy mennyire szürkék. Ugyan sosem gondoltam, hogy szépek, most mégis bebizonyosodott, hogy annyira nem is az számít, hogy mennyire nagy az ember szárnya, vagy mennyire fehér. Az én fakó szárnyam is lehet tekintélyes. Kivéve persze, ha Annette szárnyait is figyelembe vesszük. Mert akkor minden szárnyas lény elbújhat jó messzire. Szép terebélyes és hófehér. A tisztaságon van a hangsúly. Sok lénnyel, sok angyallal volt már dolgom, de ehhez foghatót még soha életemben nem láttam!

- Lhetta, gyere, keressük meg Iwett-et! Tudom, merre van. Ő tud segíteni.

- Szóval hol is van? Mert néhány órája még fogalmad sem volt róla. Mindegy! Nem szeretnék veszekedni. De ha már ott vagyunk, kérjünk tőle tanácsot is, hogy mit kellene tennem, ha... Ez is mindegy.

- Mihez kérjünk tanácsot? - Annette elkerekedett szemekkel nézett rám.

- Mondtam, hogy nem számít! – fakadtam ki. Ez egy olyan titok, amit még nektek sem meséltem el. – Kérlek most hanyagoljuk ezt a témát!

- Miért? Mit csináltál? – faggatott.

- Ezt most nem szeretném elmondani. Nem tettem semmi rosszat. Csak ez egy olyan dolog, amit most nem szeretnék megosztani veled. Sajnálom.

- Jó, akkor nem kérdezem meg többet. Előbb utóbb úgyis elmondod. – na persze! Ekkor már épp mondani akartam volna valamit, amikor odajött hozzánk egy kobold. Furcsa kinézete volt, mintha nem is kobold lenne, hanem valami más.

- Kedves kicsi lánykák, vigyázzanak magukra! – mogorva hangja volt. – A Fekete Mumus itt járkál. – Ezzel elment. Pillanattal később visszanézett, mire Annette annyit mondott mosolyogva, hogy „jó, jó, majd vigyázunk, köszönjük”.

- Olyan fura volt ez a fickó. Nem? – kérdeztem.

- Az. De mostmár tényleg menjünk Iwett után, mert fogy a türelmem.

- Az lehet, hogy fogy, de épp emiatt győzhetjük le Aaron-t.

- Emiatt? – kérdezte.

- Igen, pontosan! Kihasználjuk a türelmetlenségét - a terv már megvolt, bár a kivitelezéssel még voltak problémák, épp ezért kell egy harmadik személyt is bevonni.

- Nagy ötlet, de én jelen pillanatban igen labilis helyzetben vagyok. Így nem biztos, hogy fogok tudni koncentrálni.

- Most úgyis tanácsért, segítségért és fegyverért megyünk. Nem hiszem, hogy addig is találkozni fogunk vele.

- Tévedsz! – szólt egy hang mögülünk. – Azt hittétek, hogy nem találok rátok?

- Nem, azt hittük, hogy nyerünk egy kis egérutat. De nem jött be. Ez van! – mondta Annette.

- Hogy jöttél ki onnan olyan gyorsan? – kérdeztem.

- Nem haltam meg, mint látszik. Tudod nem estem bele a Tiszába – már megint mosolygott – nem úgy, mit te.

- De… de én még meg is haraptalak. – morogtam rá.

- Az egy dolog. Szerinted ér valamit? – nem, kicsit sem; ezek szerint… - Tudod, attól én csak elgyengülök, de nem túlzottan. Nem vagy elég erős, legalább segítettél, hogy megtudjam - váó, gratulálok magamnak, erre nem gondoltam… Visszájáról is működik a dolog. Mármint, hogy megérzem a képességét, és hogy tudjam, mivel fog támadni. - A leghasznosabb képességeim megmaradnak. Mindezt persze csak akkor, ha nem vagy átváltozva, mert amaz esetben… - és mosolygott. Egyre csak mosolygott azzal a huncut mosolyával, amivel anno megszédített. Azért az anno kicsit túlzás, hiszen én őt csak pár órája ismerem személyesen. Vagyis egy fél napja. Az máshol már házasságot jelent… De most már tisztábban látom az egészet. Látom, hogy mivel csalja magához a prédáját, mivel csábítja el, és… Úristen! Belegondolni sem merek, miket csinál szegényekkel. Az oké, hogy a lányoknál beválik (mert nálam is bevált. Ha nem lenne az ellenségem, talán az a házasság is elképzelhető lenne… persze csak évekkel később. Lehet, hogy addigra megjavul? Vagy én leszek rossz? Ki tudja? Tényleg kár, hogy a halálos ellenségem! Olyan jóképű!), de a pasikkal mit csinál? Mert ugyanez a taktika kicsit furcsán hatna náluk. Legalábbis szerintem. Nem vagyok ebben szakértő, de elképzelni sem merem, mit művelhet a pasikkal.

- De most át vagyok, úgyhogy… - a kezéhez kaptam, de ő elrántotta. Csak megkarmolnom sikerült, az pedig nem sokat ér. Talán pár percre megbénítja. De ez attól függ, hogy… Egyáltalán mitől függ? Már semmiben sem vagyok biztos. Valószínűleg attól, hogy mennyire erős az ellenfél. Sajnos Aaron nagyon erős, és egy pillanatnyi gondolkodás után, csupán annyit tudtam kiáltani: - Annette, futás! – és rohantunk. Csak rohantunk valamerre. Nem tudom hova, de csak úgy rohantunk. Végig egy utcán, majd befutottunk egy sötét erdőbe, és elbújtunk. Már amennyire sikerült. Talán könnyebb lett volna repülni, bár attól elfáradtunk volna, megérte volna. Mindig csak utólag okos az ember.

- Itt biztos nem talál ránk egy ideig – mondtam, és bíztam benne, hogy így is lesz.

- Miért futottunk el? – sopánkodott Annette. Gyorsan szedte a levegőt, lihegett. Pár perc után folytatta csak. – Simán megküzdhettünk volna vele. Most meg itt vagyunk ezen a… – körbenézett egy pillanatra, majd folytatta - …ezen a szörnyen félelmetes helyen.

- Ha ez félelmetes, kérlek, nézz le! – mutattam egy csapóajtóra hozzánk közel. Furcsa látvány egy erdő kellős közepén egy lefele nyíló csapóajtó. Én tudtam, mi az, jártam errefele régebben. Ebbe az erdőbe nem szokás bejönni, mert itt “szellemek vannak”. Pedig nem. Odamentem a csapóajtóhoz, és kinyitottam. – Közvetlen a Pokol van alattunk. Ide nem jön senki. Csak a bukottak, és az ördögök. Ők nem bántanak senkit. – igen, itt laknak az ördögök. Ördögi, mi?

- És ha mégis? Na, húzzunk innen! – mondta meglepetten Annette. – Inkább megküzdöm egy vadásszal, mint hogy a Pokol bejáratánál bujkáljak!

- Fent is elbújhatunk akár – mutattam felfele, utaltam az aranyozott mozgólépcsőre, ami mellett eljöttünk.

- Fent?

- Igen, fent. Ott talán biztonságban lehetünk addig, amíg nem lesz segítségünk. Oda tuti, hogy nem jön utánunk, mert az szent hely.

- Te most viccelsz, ugye? – kérdezte, mintha poénnak szántam volna. Pedig nem. – Lhetta, te is tudod, hogy nem bujkálhatunk örökké. Egyszer úgyis meg kell küzdeni vele. Addig a legjobb, amíg gyenge.

- Annette, figyelj ide! Ez egy vadász. Aki épp téged akar. Fel kell készülnünk rá. A harcra. – erősen figyelt. Nemhiába, hisz’ komoly dologról van szó. Az életéről. Szeretném megrendezni neki a szülinapján a bulit. Ahhoz meg szükség van arra, hogy éljen. – És Iwett talán segíteni. És három erősebb, mint kettő, akárhogy is nézzük.

- Hát… - gondolkodott, - ez igaz.